A Veres Péter Gimnázium magyar nyelv és irodalom munkaközössége idén is vers- és prózaíró pályázatot írt ki, mely ismételten sok színvonalas alkotással gazdagította iskolánk kulturális portfólióját. Rendkívül változatos témákkal, morális dilemmákkal találta szembe magát a zsűri. Megjelentek topikként a szerelmi csalódások, azok feldolgozásai, az elmúlással kapcsolatos kérdések, a környezetvédelem fontossága, az állatok szeretete, illetve a nyelvi játékok is.

Köszönjük a beérkezett munkákat!

 

A vers- és prózaíró pályázat eredményei:

Próza kategória:

1. Fleisz Nóra (12.c) – Az álarcos ősz
2. Hansági Johanna (9.a) – Jól döntöttünk?
3. Almási-Wagner Kinga (9.a) – Fizetség

Vers kategória (5-8. osztály):

1. Kovács-Moletz Janka Víta (7.a) – Állatok a szavannáról
2. Kisszölgyémi Bernadett (7.a) – Mezei emlék
3. Korompay Bálint (6.a) – Vihar

Vers kategória (9-12. osztály):

1. Gábor Enikő (9.a) – pocsolya
2. Gábor Enikő (9.a) – tegnap után. holnap előtted
3. Szendrei Hanna (12.c) – Elveszetten

A helyezést elért alkotások itt olvashatók:

Próza kategória

1. helyezett:

Fleisz Nóra (12.c) – Az álarcos ősz

Sosem szerettem az őszt. S hogy miért? Talán, mert oly gyönyörű. Színes fátyla alá rejti mindazt, mi sötét és keserű. Napsugárral simogatja lelkem, mégis dér járja át szomjazó testem. Hagyja, hogy higgyek szavának, lágy érintésének és mézédes hangjának. Hagyta, hogy beleszeressek; élénk leplébe, melyet fel-felkap a szél, gesztenye szemébe s ahogy a távolba hosszan néz, csorduló könnyeibe, melyekben tükörképem látom, felettem a felhőket s az egész világot.

Sosem szerettem az őszt. S hogy miért? Talán, mert oly sötét és keserű. Az élet elfakul, akár az út mentén a fű. Ó, pedig, hogy kedveltem azt az üde zöld színt, még emlékszem, a fák tövében árvácska nyílt. Még emlékszem, ahogy a fény, megcsillant a fűszálak viaszos felszínén. S most mégis mi maradt? Egy jelen, mely jövőt remél és múltat sirat. Jelmezt ölt magára, angyali jelmezt, s úgy zendül csábító dalára. Aztán, mikor már mindenki táncol, fagyos ajkaival tarkómon csókol.

Sosem szerettem az őszt. S hogy miért? Talán, mert olyan, mint az ember. Bálokba jár, álarcosbálokba, hol táncra hív és karjaiba zár. Erős tartás; előre, hátra, majd forgás, ki lehet, kinek tánca ily pompás? Kérlek, csak egy pillantást, hadd lássam arcod, vedd le hát most már fenséges maszkod. Mutasd meg mit rejt a tarka táj, az ezer falevél, mi a szellővel száll, a lédús szőlő és a zamatos bor, ahogyan a sok madár együtt vándorol. Álomszerű képek, ó, be szépek, bár igazak lennének!

Lám, szemeid helyén sötétség lángja ég, bőröd hideg, ajkad akár a jég, nyirkos és rideg. Csak úgy, mint az ősz, elbájoltál, rabul ejtetted szívem, és tarkómon csókoltál. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem, ahogy karjaid körülfonták remegő testem. Hamis lett volna hát szenvedélyes táncod? Ha nem, lépéseid sosem feledem. Ha igen, akkor legyek hát én is vétkes, hiszen hagytam magam viszonozni mindazt, mi édes. Ősszé váltam, de mégsem bántam, hogy annyit sírtam s nevettem. Talán lelkem mélyén az őszt mindvégig szerettem.

2. helyezett:

Hansági Johanna (9.a) – Jól döntöttünk?

Aznap szép idő volt. Talán az első igazi tavaszi napok egyike. A madarak már javában csipogtak, és az első rügyek is megjelentek a fákon. A héven utaztunk, így páran barátok, mikor egy rekedt hang szólalt meg a mögöttünk lévő négyesből.

– Van fájdalomcsillapítótok? – kérdezte egy kevésbé jól szituált nő. Furcsállóan összenéztünk. Senkinél nem volt. Miért is lenne?

– Nincsen. – mondtuk zavartan. Körülbelül öt percig semmi nem történt, már kezdtük is elfelejteni. Aztán a nő megint hátra fordult.

– Valaki esetleg fel tudná hívni az anyukámat? -kérte szinte könyörögve. Egy percig kínos csend volt. Végül Márta odaadta a telefonját Danónak, mert ő közelebb ült és kihangosítva felhívták a nő anyukáját.

– Ki az? – szóltak a telefonból. Őszintén, én meglepődtem, hogy felvette bárki is.

– Én vagyok az, Kriszti.

– Honnan hívsz?

– Hol vagyunk most? – nézett ránk kérdőn.

– Filatorigát.

– Filatorigátnál vagyok, Budapesten.

– Mi történt? – kérdezte egy kicsit aggódóbb hangon az anyuka.

– Há' megvertek és eltört a csípőm. – mondta nyüszörgő hangon.

– Ki vert meg?

– Az Attila, egy seprűnyéllel. – nyögte.

– Az Attila? Hogy az a... – itt már nem emlékszem mit mondott, de valószínűleg nyomdafestéket nem tűrő szavak is voltak közötte. A helyzet egyre furcsább és furcsább lett.

– Hol vagy most?

– Itthon, Kecskeméten. De azt ugye tudod, hogy most nem tudok érted menni?

– Hogyan jutok el oda? – kérdezte Kriszti mit sem sejtve arról, hogy Békásmegyer felé a lehető legrosszabb irányba tart. Megbeszélték, aztán vége lett a hívásnak.

– A következő megálló Békásmegyer. Végállomás. – hallatszott a bemondóból.

– Le tudsz szállni? – kérdezte Danó kételkedve.

– Igen, csak nehezen kapok levegőt. – mondta Kriszti elfúló hangon.

– Segítek. – állt fel Danó választ nem várva. Nagy nehezen sikerült leszedni Krisztit a hévről. Leültettük a megállóban egy padra. Látszólag már ez a kis „túra” is megviselte. El sem tudtuk képzelni, hogy jutott el eddig segítség nélkül.

– Van egy gyújtótok? – kérdezte Kriszti egy cigarettát tartva a kezében.

– Nincs, de most ne gyújts rá, ha amúgy se kapsz levegőt. – mondta Boró. De aztán csak kért egy öngyújtót az épp arra sepregető, mit sem sejtő munkástól. Nem tudtuk neki időben jelezni, hogy ne adjon neki. Az állapota egyre rosszabbnak tűnt, és hiába erősködött, hogy ne hívjunk mentőt, végül Danó hívott. Elég sokáig beszélgetett velük, nem is értettük, hogy most miért olyan nehéz megérteniük a mentősöknek, hogy mi történt.

– Elnézést, ön hajléktalan? – kérdezte Danó kelletlenül Krisztitől, miközben a 112-vel telefonált.

– Igen. – mondta, olyan érzést keltett, mintha neki ez természetes lenne. Végül Danó abban állapodott meg a mentősökkel, hogy átvisszük a nőt a buszfordulóig. Danó, Boró és Márta nagy nehezen feltámogatták a biciklis felhajtón, hogy ne kelljen lépcsőzni, mi addig a többiekkel előre mentünk, hogy fogadjuk a mentőt. Egyszercsak feltűnt egy rendőr. Bandi intett neki, hogy ott vagyunk. A rendőrök elővették a telefonjukat.

– Neve? – kérdezte az egyikük ridegen.

– Szabó Krisztina.

– Születési dátum?

– 2000. július. 15. – mondta. Bandi a rendőr mellett állt, így rálátott a telefonjára. Mikor már magunkban voltunk és a nőt elvitték, elmondta, hogy a nő valami drogos ügy miatt körözött volt. Egy kicsit megijedtünk. Most komolyan kézre kerítettünk egy bűnözőt? Mi lett volna, ha megtámad minket, miközben segíteni próbálunk, vagy valami? Bármi lehetett volna. Meg a másik oldalról nézve. Kriszti biztos mérges ránk, hogy lecsukattuk. Valószínűleg ezért nem akarta, hogy mentőt hívjunk neki. Így utólag belegondolva ez megkönnyítette a dolgunkat, mert ha tudjuk, hogy bűnöző, kevésbé tudtunk volna vele mit kezdeni, mint egy sérült emberrel. Meg lehet, hogy belementünk volna, hogy jó, akkor nem hívunk mentőt, nehogy elkapják, és akkor mi is úgymond bűntársai vagyunk. Így legalább meggyógyítják, persze rendőri őrizetben, de máshogy nem is lehetett volna. Másrészt viszont olyan, mintha elárultuk volna őt. Ő bízott bennünk, hogy segítünk neki eljutni Kecskemétre, mi pedig a rendőrök kezére adtuk. Ezen még sokáig vitatkoztunk, hogy mi lett volna a jó döntés. Szerintem jól cselekedtünk, mert a rendőrségnek is kevesebb van egy üggyel és a nőt sérülését is ellátják.

Már késő délután volt, mire hazaértünk. A madarak is kevésbé csipogtak, és a nap se sütött már. Így lett vége a tavasz első napjának.

3. helyezett:

Almási-Wagner Kinga (9.a) – Fizetség

Steve azt hitte, álmodik, amikor meglátta a plakátot. Őt körözték! Lázasan kutatott az emlékeiben. Mit lophatott el, ami ilyen borzasztó fontos? Lehet, hogy azért van, mert ételt lopott a boltból? De hát arról igazán nem ő tehetett… Ez az egész nem az ő hibája! Ő jóhiszeműen kiutazott a haldokló Földről erre az új bolygóra, a Venlanra, mint egyszerű munkás. Várható volt, hogy sok építkezés lesz… Egy ideig minden jól is ment, de aztán megszakadt a kapcsolat a földi bázisokkal, és itt az Irányító nem adta ki rendesen a béreket. Aztán még ott voltak a venlani őslakosok támadásai is. És a vezetőség egyre kevésbé törődött a magafajta egyszerű dolgozókkal. Hogy ne haljon éhen, muszáj volt lopnia. És még van képük körözni őt?!

Letépte a körözési plakátot a hirdetőoszlopról, és tovább ballagott a lakása felé. Aztán közvetlenül a háza előtt észrevett egy bandát. Nem tűntek éppen becsületes alakoknak, ezért Steve úgy döntött, hogy a tető felől közelíti meg a lakását (biztonsági okokból kiépített egy csapóajtót a tetőn). Nem jó ötlet estefelé egy ilyen csoporttal találkozni.

Már éppen bemászott volna a csapóajtón, amikor a gyér utcai világításban megvillant az egyik bandita négy keze. Hát persze! Gondolhatta volna, hogy venlaniak… De mit keresnek itt? Muszáj megtudnia.

Visszalopakodott egészen közel a bandához, és előkotort a zsebéből egy kamerát. Lám, lám, mire tud jó lenni, ha az ember mindent a zsebében tárol! Beállította a masinát, és úgy helyezkedett, hogy ő is hallja a beszélgetést. Nem tudott túl sok mindent lehallgatni, de az éppen elég volt: azt beszélték, hogy másnap átveszik az uralmat a város felett!

Visszaosont a lakásába, és megnézte a felvételt. Elég jól rögzített mindent. Ezt muszáj jelentenie a vezetőségnek! Egész éjjel nem tudott aludni az aggodalomtól. Mit terveznek ezek a venlaniak?

Másnap megkereste az Irányító hivatalát. Nem járt még errefelé. Nehezen talált rá az épületre. Szerencsére ügyfélfogadási nap volt, és bár az ügyintéző elég értetlenül nézett rá, ragaszkodott hozzá, hogy csak az Irányítóval hajlandó beszélni. Mivel még záráskor is ott várakozott, végül maga az Irányító szólt le, hogy küldjék be hozzá.

– Mi a problémája… öhm… uram? – szólalt meg. Erre a lekezelő hozzáállásra Steve nem állhatta meg, hogy egy kicsit vissza ne szóljon.

– Hát nekem, kérem, sok problémám van, mint például a bérek hiánya, de most nem ezért jöttem. – Az Irányító szeme megvillant a csuklyás köpönyege alatt, így Steve látta, hogy célba talált.

– Szóval tegnap este éppen hazafelé mentem, amikor megláttam a lakásom előtt egy venlani bandát. Arról beszéltek, hogy át akarják venni az uralmat a város felett. És bizonyítékom is van erre: felvettem a beszélgetést! – vette elő a kamerát a zsebéből.

Az Irányító azonban egyáltalán nem úgy reagált, ahogy a férfi várta. Rá sem nézett a felé nyújtott kamerára, hanem elfordulva, ridegen kérdezte:

– Mi is a neve, uram?

– Steve Carter, de mi köze ennek a témához?

– Ön az az ember, akit köröznek?

– Igen, bár nem nagyon értem, miért, de most nem ez a lényeg!

– Ez esetben le kell tartóztatnunk önt.

– De hát nem érti? – borult ki Steve – Ezek el fogják foglalni a várost! Akkor meg már édes mindegy, hogy köröznek-e!

– Tartóztassák le!

A két testőr Steve-hez lépett és hátracsavarták a karját.

– Hát tényleg nem értik?! – kiáltotta – A venlaniak mindenkit elpusztítanak! Engem is, magukat is!

Az őrök már kifelé rángatták a teremből a férfit, amikor az Irányító megszólalt:

– Álljanak meg. Egyvalamit tisztázzunk. – nézett Steve szemébe – Igaza van. Magát valóban megölik.

Egyszerre dördült el négy pisztoly, és a férfi holtan esett össze. Mind a négy kezében füstölgő pisztollyal adta ki az Irányító a parancsot:

– Itt az idő. Végezzenek minden mocskos földi betolakodóval!

Vers kategória (5-8. osztály)

1. helyezett:

Kovács-Moletz Janka Víta (7.a) – Állatok a szavannáról

Az oroszlán egy olyan állat,
Ami a szavannán megtalálhat,
S talán téged is levadászhat,
Az oroszlán egy ilyen állat.

Az oroszlán a legmagasabb macska
A tigriseket is meghaladja,
Ezt a tényt senki sem tagadhatja,
Az oroszlán megnő hatalmasra.

A zsiráf egy olyan állat
Minek az étrendje növényből állhat
Rövid távon gyorsan vágtat.
A zsiráf egy ilyen állat.

A zsiráfok alvásideje csak néhány óra,
Hasonlítanak a tevékre, vagy a lóra,
Ő is az afrikai szavanna lakója,
Fenyegetett faj 2016-óta.

Az impala egy olyan állat,
Ami eszi a sok fűszálat,
De kést és villát nem használnak.
Az impala egy ilyen állat.

Az impalának hosszú a szarva,
Testét vörösbarna szőr takarja,
Kecses és karcsú az alakja,
Lakhelye a híres szavanna.

A sakál egy olyan állat,
Ami tagja a kutyafélék családjának,
De nem a macskák barátjának,
A sakál egy ilyen állat.

A sakál dögevő és mindenevő,
Foga kis állatok elejtésére megfelelő,
Vadászatra szürkületkor megy el ő,
A falkában az Alfa a vezető.

A leopárd egy olyan állat,
Ami felbőszítve vaddá válhat,
S veled is jól elbánhat,
Mert erősebb lehet nálad.

A leopárd foltozata egyedi,
Bundája álcázza, és védheti,
Ez a testét teljesen befedi,
Életmódja többnyire éjjeli.

Az zebra egy olyan állat,
Ami állatkertekben is járhat
S ott embereket láthat,
A zebra egy ilyen állat.

A zebra csíkjai a legszebbek,
Hasonlót ember nem szerezhet,
Évente egy utódot nevelnek,
Hamar serdülnek a zebragyerekek.

2. helyezett:

Kisszölgyémi Bernadett (7.a) – Mezei emlék

Élt egyszer egy lány a kies pusztában,
Nem volt neki hiánya a kegyetlen magányban.
Merthogy egyedül élt, senkije sem volt,
Csoda, hogy a kislány még meg nem holt.

Pusztának harangját nap mint nap hallgatta,
Mivel néha valaki kongatta.
De ő fel nem kereste a hang emberét,
Egyedül gond nélkül, jól éldegélt.

Nem volt panasza pásztorra, s nyájára,
Elkerülték őt, hagyták kínjába’.
Pedig ha tudták volna, milyen vidám,
Hogy egyedül él eme pusztán.

De miért volt boldog, ha árván élt?
Ha a Nap nélküle kélt,
S neki fel kell kelnie miatta?
Nem segít rajta a rétnek harmatja.

Elmondom én neked, miért:
Mert egyedül semmitől nem félt.
Az emberektől kímélve, távol
Üldögélhet szinte bárhol.

Utálta az embereket? Szó sincsen róla!
De ismered a mondást, miszerint a gólya
A jó házhoz viszi az embert,
De a lányhoz igaz még nem lelt.

Az emberek hazugok, kegyetlenek!
Nem tudhatod, hogy valóban szeretnek,
Vagy csak a látszat csal és becsapnak,
S pár nélkül maradnak.

Tapasztalt volt, nem pedig mogorva,
Ellenség elől nem bújt a bokorba.
Szívébe egyenes út vezetett,
De ellenség oda be nem mehetett.

Tehát a lány egyedül
Naphosszat a réten ül.
Unatkozik? Naná, hogy nem!
De egyedül…kegyetlen.

Ám egyszer bekövetkezett a váratlan,
Betoppant hozzá egy ártatlan,
Kinek szíve szeretettel teli,
Párját e világban senki nem leli.

A lány nem hitt a szemének,
Ezt most gondolhatnád mesének,
Ugyanis ismerőse sem,
Egy égi pillanat volt idelent.

Vendége elmesélt mindent, mióta
Utoljára hallott róla.
Órákat beszéltek, élvezték a pillanatot,
A lány szívére, mint egy varázslat hatott.

Összegyűltek a felhők fejük fölött,
A barát elbújt a lány mögött,
Majd mintha mise történt volna,
Előbújt a Napocska.

Fellélegzett a puszta lakója,
Jaj, bár tehette volna,
Háta mögött ember helyett
Üresség gazdát keresett.

Eltűnt a barátja, tán nem jön vissza soha,
Sajnos az élet ilyen mostoha.
Tovább kell éljen egyedül,
Ki tudja, legközelebb mikor derűl.

Milyen kár, hogy ez a lány, ki árván
Éldegélt boldogan a kies pusztán,
Én magam, én lettem volna,
De szégyelleni nem fogom soha.

3. helyezett:

Korompay Bálint (6.a) – Vihar

Megjött a nagy vihar, már én se én vagyok.
Süllyednek a hajók, a hullámok nagyok.
Aki ki mer menni, az a halál fia,
Mert a vad vízpermet minden bosszút kiad!

Kioltja életed, Thor pörölye: véged!
Mennydörgés istene, kegyelmezzen néked!
Háborog a tenger, felhők szürkéllenek,
A víz csapkod mindent, mentősök kellenek.

A vihar is elvonul, végre itt a vége!
„Ne örüljél nemzet, parázs még a széle!”

Vers kategória (9-12. osztály)

1. helyezett:

Gábor Enikő (9.a) – pocsolya

valaki vigyen haza, vigyen el innen, én nem ezt akartam, hova lettek az óvodás álmok, a felhőtlen boldogság? fáj a mellkasom, csak vigyetek minél messzebb, nekem senki sem mondta, hogy szeretni egyet jelent ezzel a fájdalommal. hogy iskolába menni kész rémálom, és a pszichológushoz sem azért járunk, mert kedves. hogy nem azért sírunk, mert fáj, hanem mert azt akarjuk, fájjon, igen, soha, senki nem mondta. nem mondtátok, hogy a komolyan vételhez gyerek, a felelőtlenséghez felnőtt, hogy ilyen csalódott, ilyen szomorú leszek. ha szóltok, talán megmaradok kisebbnek, talán nem telik majd el úgy éjszaka, hogy a lélegzetvételeimet számolom, kell, hogy legyen holnap, kell, hogy legyek még valaki, valami, valami jobb, talán megmaradtam volna bűntelennek s nem megcsaltnak, talán még hinnék magamnak, mikor a tükörből rám nevet, soha semmi nincs rendben. nem hazudnék csupán szeretetből, s nem csalnék, mert nem lenne ki ellen. talán átölelném önmagamat, nekem igazán sosem mondták, hogy így utálom majd azt, akivel leélem ezt az egyetlen életem, mégis, a pocsolyából, mikor visszatükröződik, mintha mosolyogna.

2. helyezett:

Gábor Enikő (9.a) – tegnap után. holnap előtted

én holnap akarok lenni.

a holnap, amit mindig úgy vársz, és azt akarom, hogy engem is ugyanígy várj, ne csak magaddal hurcolj a tegnapból, mert nincs pénzed pszichológusra és az apukádra emlékeztetlek. azt akarom, hogy én legyek az ok, amiért reggelente felkelsz, hátha ma más lesz – gondolod, hátha végre lekopik rólad a tegnapi por és nem rakódik rád új. és akarom, hogy boldog legyél, mert megérdemled.

azt akarom, hogy ne kelljen esténként egymástól a lehető legmesszebb elaludnunk, pedig fogjuk egymás kezét. azt is akarom, hogy ne tudjuk, mire gondol a másik mikor hallgat, persze én is tudom, hogy a barátnőid szerint más pasi illene hozzád, és te is tudod, hogy mikor nem nem vagy itt, más lányok képeire verem, de mégis. és bár ne veszekednénk minden este azon, hogy a hajad eltömíti a lefolyót, mert így az egésznek eltűnik az intimitása. hogy bárcsak máshogy ébresztenél, mint a fásult “jó reggelt”, és akkor tudnék máshogy válaszolni, mint hogy “hagyjál már”.

vannak dolgok, amikről nem beszélünk, de mégis itt vannak. és vannak dolgok, mint a “szeretlek” és a “jó éjszakát”, amik úgy kopnak ki, mint az új kanapé az évek alatt, és már nem is emlékszem, mikor gondoltuk utoljára komolyan. talán tegnap.

3. helyezett

Szendrei Hanna (12.c) – Elveszetten

Elveszetten ülök a parton.
Lábam alatt kavicsok sisteregnek.
Hullámok csobogását hallom,
Fejem felett felhők zsizsegnek.

Bamba kobakommal gondolkozok.
Lám a természet is rajtam nevet.
Széllel együtt kuncog a bozót,
Várván, hogy kezet emeljek.

Nem emelek én, csak sóhajtozva ülök,
Szememmel a vizet pásztázom.
Szomorú vagyok, mert nem minden örök,
Az idő múlik, mégha nem is akarom.

Meglepődve nézek fel hirtelen,
Mikor egy pillangó a kezemre lebben.
De gyors mozdulatom neki idegen,
S az élőlény el is rebben.

Elvesztem, mert mit szerettem eltűnt,
S mi eltűnt azt más nem kárpótolja.
S mégis egy pillanatra meglátom a derűt,
S nézem amíg tudom, egy kicsit mosolyogva.